A Trump győzelem egyrészt dermesztő, másrészt szórakoztató. Dermesztő, mert ha nem is Amerikában, de a világban még nagy baj is lehet belőle, ugyanakkor végtelenül szórakoztató elnézni az abszurdabbnál abszurdabb baloldali reakciókat. Ahogy a saját burkába zárt liberális elit egyszerűen nem képes leszállni arról a vonatról, amely a vereségbe vitte.
Tényleg, mintha szélsőjobbos paródiákat olvasnék, pedig nem: itt van például a CNN útmutatója, miként meséljük el gyerekeinknek, mi történt a választáson. Vagyis némileg leegyszerűsítve arról, hogy a Gonosz győzött és a Jó alulmaradt. Hogy a világ igazságtalan.

Már ez is elég vicces, hiszen azt bőven lehet vitatni, hogy Trump megérdemelte-e a győzelmet, de arról, hogy Hillary megérdemelte-e a vereséget, aligha. De mindez semmi a cikk első megszólalójához képest. Cecily Kellogg, aki a közösségi médiában dolgozik (ha jól emlékszem, amúgy ezt tették felelőssé Trump győzelméért, de ez most mindegy is) a következőket mondja:

„azt sem tudom, mitévő legyek. Nagyon féltem az édes, aranyos, bizonytalan szexuális hovatartozású tízéves gyermekemet. (Gender-non-conforming, remélem, jól fordítom, kicsit én is bizonytalanul bolyongok a nemi szakkifejezések állandóan bővülő kataszterében). Nem tudom, mit mondjak neki, csak átölelem, hagyom, hadd sírjon és ígérem neki, hogy meg fogom védeni.”

Tényleg, mintha a náci időszakból hallanánk egy zsidó anyát, ami azért erős párhuzamnak tűnik, mert nem emlékszem, hogy Trump bármilyen gyereket is fenyegetett volna nemi identitása miatt. Sőt, ahogy a trumpi életpályát elnézem, az egyetlen tényleg veszélyes helyzetben lévő anyák azok a szláv nők, akiknek feltűnően szép és szőke lányuk van.

Tényleg nem bagatellizálnám el Cecily és gyermeke ügyét, nyilván tízmilliók vannak hozzájuk hasonló helyzetben, de mintha a választási eredmények azt mutatnák, hogy még náluk is több az olyan egyszerű lányos vagy fiús szülő, akik olyan fapados problémákkal küzdenek, mint hogy lesz-e néhány év múlva is munkahelyük.

Aztán vannak még a cikkben olyan hétköznapi hősök, akik Trump győzelme ellenére mégsemköltöznek Kanadába. (Mintha a Dél-Szudánban maradásról beszélnének, tényleg.) Merthogy ezzel cserben hagynák azokat, akik nem olyan gazdagok és szerencsések, mint ők, és, ha akarnának, sem költözhetnének el. Ami óriási áldozatvállalás, bár ha jól nézem az adatokat, ezek közül a “rakás szerencsétlen” közül – hogy Clintont idézzem –, eleve feltűnően sokan szavaztak Trumpra.

És persze a szokásos fárasztó klisék, hogy majd talán valaki áttörheti az üvegplafont és bebizonyíthatja, hogy nő is lehet elnök, amit magam is szívből remélek, ahogy azt is, hogy ez a valaki nem azért kap majd erre esélyt, mert egy előző elnök felesége volt.

Abban viszont biztos vagyok, hogy ha Hillarynél és támogatóinál ennek az aggódó empátiának a töredéke megjelent volna a Trump által elcsábított szavazók érzései, értékei, gondjai iránt, akkor most legalább négy évi várakozás helyett önfeledten ünnepelhetnének.