A globalizmus az utolsó száz év harmadik totalitárius rendszere – a kommunizmus és a nácizmus után –, amely a XX. század végén jött létre. Jelenleg igyekszik meggyengíteni és befolyása alá vonni a világ országait, főként az európai földrészt, így Lengyelországot és Magyarországot is. Ehhez a támadáshoz négy fő csatornát használ.
Az első csatorna a XX. század nyolcvanas éveiben jött létre, a Nyugat által elfogadott, a nemzeti gazdasági politikát felülíró elveket tartalmazó úgynevezett washingtoni egyezmény (1989). Az ártalmatlannak tűnő neoliberális, globalista jelszavak: „liberalizáció, dereguláció és privatizáció” a piaci szereplőket, vállalatokat megszabadították azoktól a megkötöttségektől, amelyeket az állam jelenléte okozott. Látszólag a társadalom fejlődését szolgálták, de a valóságban a gazdaságilag gyengén fejlett országok számára – és idetartoztak a kommunizmus bilincséből felszabadult kelet-közép-európai államok is – csapdát jelentettek.

Ennek következtében ezekben az országokban, Lengyelországban és Magyarországon is, még az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt, a kilencvenes években a nemzeti-állami vagyon túlnyomó része idegen, külföldi tőke tulajdonába került. A gazdasági válságok leküzdése ürügyén a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Központi Bank és az EU brüsszeli vezetése megszorítócsomagokat vezettek be, így az Európai Közösség eredeti, a keresztény államok szociális és gondoskodó modelljére épült alapelve – amelyet olyan politikus-gondolkodók dolgoztak ki az ötvenes években, mint Robert Schuman francia külügyminiszter és Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság első elnöke – teljesen kisiklott.

Jelenleg egy központilag meghatározott és központilag irányított globális neoliberális rend uralkodik, amely a szemmel látható gazdasági katasztrófák ellenére – mint a Nemzetközi Valutaalap kölcsönpolitikája, amely a válságból való kijutás érdekében egyre nagyobb megszorításokat ír elő, ami az országok fokozódó eladósodásához és elszegényedéséhez vezet – egyre nagyobb befolyással kíván rendelkezni Európa és a világ élete fölött.

A második csatorna a látványos, de kis esztétikai és intellektuális értékkel rendelkező univerzális tömegkultúra, amely a XX. század utolsó évtizedei óta támadja az Egyesült Államokból Nyugat-Európa országain keresztül a kontinens kelet-közép és keleti részét. A cél az, hogy a gyökerek nélküli multikulturalitás háttérbe szorítsa a nemzetek szellemi gerincoszlopának számító nemzeti kultúrát, hagyományokat és elfoglalja azok helyét.

Ezt a sekélyesítést segíti elő az oktatás nyugati mintára történő liberalizálása és a tudás szintjének csökkentése, ami a társadalom intellektuális leépüléséhez vezet. Az univerzalitás és globalizáció egyik fegyverévé az angol nyelv vált, amely az Egyesült Államokban nemzeti nyelv. Ez a nyelv kiszorította a többi világnyelvet (francia, német, orosz), amelyeket korábban a nemzetközi kapcsolatokban vele egyenrangúként kezeltek. Az angol nyelv elfoglalta az élet olyan fontos színtereit, mint a politika, a gazdaság és főként az informatika – amely jelenleg az emberek közötti kommunikáció legfőbb eszköze –, és segítségükkel tovább terjeszkedik, a nemzeti nyelvek rovására.

A harmadik csatorna már a korábbi, a globalizáció előtti időkben, a hatvanas évek végén megjelent, majd egyre erősödő formában a nyolcvanas évektől kezdve, de előfutárait már a XVIII. században, a felvilágosodás korában megtaláljuk: az egyház és az európai nemzetek keresztény értékei ellen való támadás. Az erkölcsi elvek relativizálása, a család mint a férfi, nő és gyermekeik tartós közössége szerepének háttérbe szorítása, kérdésessé tétele annak, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, az emberi szolidaritás és tolerancia, a szabadság határai fogalmának kifordítása anarchiához vezet, felbomlasztja a társadalmi és nemzeti kötelékeket.

A negyedik csatornát aktivizálták a legkésőbb – ez az Európára zúduló, kívülről kezdeményezett, szervezett, tömeges migráció, amelynek során az ázsiai és az afrikai földrészről érkeznek tömegesen Európába az európaitól teljesen eltérő kultúrájú és hitű, legtöbbször iszlám vallású emberek. E népvándorlás közvetlen oka az utóbbi évtizedek háborúi és politikai-vallási alapú belső harcai a Közel-Kelet ázsiai részén és Afrika különböző országaiban, de ezeket a harcokat konkrét államok szítják politikai, valamint (közvetett) katonai támogatásukkal, amelyet mindkét félnek nyújtanak.

Ezek az országok elsősorban az USA (amely a legfejlettebb hadiiparral rendelkezik), továbbá Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Törökország, Szaúd-Arábia és Irán, de mások is. Ezek befolyási övezetük megszerzésére vagy kiterjesztésére törekszenek és a hadiipari termékeik eladására vagy részvételre ezek kereskedelmében.

A migráció az utóbbi években felerősödött: 2014-ben, de különösen 2015–2016-ban, és elérte az évenkénti milliós nagyságrendet. A migránsok alig 10-20 százaléka a tényleges menekült (aki háborús övezetből vagy terrorfenyegetettség elől menekül), jelentős többségük gazdasági bevándorló, és potenciális iszlám terroristák is vannak köztük, akik leg­gyakrabban a részben Irak területén 2006-ban, részben Szíriában 2013-ban kikiáltott Iszlám Állam küldöttei.

A migrációs hullám erősödésével kapcsolatban hatalmas és rendkívül nyereséges embercsempész-hálózat jött létre mind a szárazföldi, mind a tengeri útvonalakon. Az EU vezetőinek (Jean-Claude Juncker, Martin Schulz) és egyes uniós országok (főként Németország, Angela Merkel kancellár) neoliberális „nyílt kapus” politikája emigránsok új tömegeit csábítja az Európába történő illegális utazásra. A brüsszeli vezetés, de mások, így az ENSZ sem gyakorolnak nyomást a fegyvergyártó országokra és cégekre, hogy nemzetközi fegyvereladási tilalmat vezessenek be a háborús területekre, és így érjék el a harcok beszüntetését. Az emigránsok szülőhazái sem kapnak segítséget, hogy ott teremtsék meg a szükséges nyugalmat és biztonságot.

Lengyelország eddig a legújabb, Európába tartó népvándorlás fő útvonalain kívül esett, de az unió adminisztrációs eszközökkel kötelező kvóták formájában kötelezni akarja az egyes uniós tagállamokat a migránsok befogadására. Lengyelország esetében ez tízezernél is több ember befogadását jelentené.

Már 2017 elején összesen több százezer ember fogja Európában megkapni a menekültstátust és az ezen földrészen való állandó tartózkodás jogát, miközben ezek az emberek képtelenek alkalmazkodni az európai körülményekhez és növelik a terrortámadások veszélyét (mint a véres iszlamista merényletek 2016 elején Párizsban és Brüsszelben). A helyi lakossággal integrációra képtelen migránsok emigrációs gettói, a no-go kerületek az elmúlt évtizedekben már létrejöttek Nyugat-Európa nagyvárosaiban, Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Belgiumban, Hollandiában, Svédországban.

A felsorolt négy fő csatornán zajló, tömeges, globális támadás elsősorban a hagyományos, keresztény nemzetek Európája ellen indult, s különböző formát öltött a világ egyes országaiban, illetve nemzetei között akár politikai, etnikai és vallási okokból szított fegyveres konfliktusok, akár idegen országok politikusai, vallási fanatikusok, médiabirodalmak, a gazdaság, a kultúra képviselői, migrációs tömegek által. Ez a legnagyobb fenyegetettség a középkor óta a kontinens számára.

Ezzel a fenyegetettséggel szemben a legnagyobb ellenállást Kelet-Közép-Európa országai, elsősorban Magyarország fejti ki. Lengyelország, miután 2015-ben a PiS átvette a kormányzást, a magyarhoz hasonló globalizmus elleni útra lépett (a bankok és kereskedelmi vállalatok megadóztatása, a kötelező betelepítési kvóta elleni tiltakozás). A katolikus Lengyelország, Közép-Európa legnagyobb és legerősebb országa a kezdeményező Magyarországgal együtt (amely szintén a keresztény gyökerek védelme mellett áll ki) ismét Európa védelmének motorja lett, ezúttal a visegrádi szerződés két másik országával közösen, de más országokkal is együtt.

A hagyományos, de megújult Európa védelmezői és a globalista rendet bevezetni akaró megszállók közötti harc tovább folyik. De még a legnagyobb birodalmak és totalitárius rendszerek sem maradnak fenn, mert az igazságtalanságra épültek.

A szerző Magyarországon élő lengyel író, történész és nemzetiségi politikus