Megrázó részletességgel írja le, mit érzett akkor, és mit érez most, egy év után.
Egy brit származású lány, Sara Roebuck tavaly ösztöndíjjal utazott Franciaországba. Egy buliban azonban egy férfi megpróbálta megerőszakolni őt.

Azóta eltelt egy év. Sara most nyílt levelet írt támadójának, amelyet a Medium.com-on közölt.

A lány célja, hogy egyrészt enyhítse saját fájdalmát, másrészt segítsen mindazoknak, akik hasonló traumán mentek keresztül.

Az alábbiakban Sara leveléből közlünk magyar nyelven néhány részletet:

“Kedves illető,

ezen a hideg decemberi estén írok neked, majdnem egy évvel azután, hogy megpróbáltál megerőszakolni. Most először éreztem magamban erőt arra, hogy papírra vessem a gondolataimat. Azért írok neked, mert ma délután újra találkoztunk, csak éppen a körülmények nem voltak teljesen olyanok, mint akkor.

Most a kezeid a hátad mögé voltak bilincselve, nem fogdosták izzadtan a testemet.

Tekinteted a földre szegezted, és nem az arcomat faltad mohón, néhány centiről. Egy helyiségben voltunk, de ezúttal azért, mert én akartam így, nem azért, mert te. Ezúttal nem próbáltad meg eltorlaszolni az ajtót poroltóval, hogy akaratom ellenére bent tarthass.

Most az ajtó mögötted volt zárva, előtte fegyveres rendőr állt, te pedig három bíróval és az ügyvédemmel szemezhettél. Úgy írom ezt a levelet, hogy tudom, sosem fogod elolvasni, mivel felnőtt életed jelentős részét, ahogy az elmúlt tíz hónapot is, börtönben fogod tölteni.

Mindezek ellenére írnom kell, az olyan férfiak miatt, mint te, és az olyan nők miatt, mint én, de leginkább azért, hogy felszabadulhassak.

Azt mondtad, hogy amit tettél, az csak néhány percig tartott, nem pedig húsz percig, míg bezártál a szobába, míg megpróbáltad levenni a ruhámat, míg nekilöktél a mosdónak, és megpróbáltál megerőszakolni.

Azt mondtad, csak azért voltál rajtam a földön, mert elejtettem az italomat, és elcsúsztam. Nem pedig azért, mert nagy nehezen sikerült kitolnom téged a lábaim közül, és ezért megcsavartad a testem, a földre taszítottál és teljes súlyoddal lent is tartottál. Nem te voltál, aki úgy döntött, hogy elég volt. Én harcoltam ellened. Fekete szemeiddel egyenesen rám néztél, és azt mondtad, leszarod, hogy nem akarom, és azt is, hogy tampont viselek. Amíg én rúgkapáltam, kiabáltam és sírtam, minden porcikámat megragadtad és rángattad, ez pedig sehol sem nevezhető kölcsönös beleegyezésnek.

Rögtön a támadás után, amikor nagy nehezen végre sikerült kirúgnom az ajtó elől a poroltót, a férfi elvette a táskámat, ellopta a telefonomat, majd lelépett. A táskám, a telefonom, a lakáskulcsom nélkül senkinek nem tudtam szólni, aki közel áll hozzám, senkinek, aki segíthetett volna. Teljesen egyedül voltam ebben a sebezhető pillanatban. A táskám három óra múlva lett meg, benne a kulcsaimmal, és végre haza tudtam menni. Egyedül.

A tükör előtt, ahogyan kihámoztam magam a ruhámból, láttam a testemen a kéznyomokat, a hátamon, karjaimon, lábaimon, csípőmön, a vállaimon a zúzódásokat. Magzatpózban fekve próbáltam feldolgozni mindazt, ami velem történt.

Az ébredés pillanata, amikor rájössz, hogy ez tényleg megtörtént, fojtogató, émelyítő. Sokkos állapotba kerültem, és féltem, de mindenek előtt szégyent éreztem.

Nem volt könnyű, amit ma tettem. Az ügyvédem azt tanácsolta, hogy el se jöjjek, én mégis erőt vettem magamon, és eljöttem. Fel akartam állni, el akartam mondani azt, ami a lelkemet nyomta.

Minden erőmre szükség volt, hogy fel tudjak állni a bíróságon, és elmondjam mindazt, amit átéltem.

Akkor és ott minden nőért felálltam, és beszéltem, akiket hozzád hasonló férfiak bántalmaztak. Minden nőért, aki azért ül át egy másik fülkébe a vonaton, mert egy férfi nem hagyta abba a bámulását. Minden nőért, aki a kulcscsomójára szorult kézzel sétál hazafelé.

Minden nőért, akit bántalmaztak, zaklattak, tapogattak, fogdostak, követtek, fotóztak akaratuk, beleegyezésük ellenére, minden nőért, akinek undorító kommenteket, verbális inzultust, obszcén megjegyzéseket kell eltűrnie a férfiaktól egy olyan társadalomban, amely ezt megengedi.”

Forrás