Az olaszországi Veronában az egyik migráns befogadó központ egy csodálatos 16. századi villában működik.
Veronában az illegális migránsoknak nem elég még a smart telefon, a wifi, az Afrikai Kupa nézéséhez külön fizetett tévé csatornák és a kuszkusz sem tészta helyett. Veronában az álmenekülteknek még az egyéni könnyű atlétika edző sem elég. Mindezek ellenére is immár rendszeresen blokkolják a forgalmat, a mentőautóknak is nehézséget okozva a város történelmi negyedének sugárútjain. Ez így igaz, ahogy van. Az afrikai migránsok tiltakozásainak elkerülésére még csak az sem elég, hogy a központ vezetői egy külön magasugró trénert biztosítsanak nekik. Hanem éppen az vezeti a lázadásokat, aki ilyen kiváltságokat élvez.

Hihetetlen? A 25 éves erős és izmos Omár Szenegálból jött, és néhány hónapja a freskókkal és intarziákkal teli mesés 16. századi “Villa Francescatti” épületében van elszállásolva további 90 afrikai kontinensről érkező migránssal. Omár, úgy tűnik, a hazájában junior magasugró bajnok lehetett. Biztosan nem a háború elől menekülve döntött úgy, hogy ott hagy mindent, és elindul egy csónakon a Szicília felé, ahonnan aztán átvitték Veronába. Természetesen, amint megérkezett a Francescatti Villába, azonnal “egyéni” felkészítő edzőt kért az edzések folytatásához.

És néhány napja éppen ő a vezetője azoknak a zavargásoknak, amelyek félelemben tartják nemcsak az intézmény 22 alkalmazottját, hanem a San Giovanni in Valle teljes negyedét, amely Verona egyik leglenyűgözőbb területe, két lépésre a Veronai Amfiteátrumtól, és 10 perces gyalogútra az Arénától.

A villa biztonsági őre csákánnyal a párnája alatt alszik az illegális bevándorló vendégek támadástól tartva. A központ vezetői attól való félve, hogy a migránsok nehogy feldühödjenek, nagyon odafigyelnek minden egyes szavukra. A környék lakói esténként hazatérve nagy kerülőt tesznek, és több száz méterrel távolabb parkolják le az autóikat. Kedden a conettai volt katonai bázison történt lázadással egy időben mintegy ötven migráns az utcára zúdult, a forgalmat leblokkolva, és az ott parkoló autókat rugdosva.

A szokásos dolgok miatt tiltakoztak, vagyis az étel feltételezett rossz minősége miatt, még azzal is megvádolva az intézmény vezetőit, hogy lejárt szavatosságú tejet adtak nekik, amelyet aztán az ellenőrzések megcáfoltak. De a tiltakozás még durvább, és igazi oka az volt, hogy nekik csak csapvizet adnak. Azt a vizet, amelyet olaszok milliói isszák minden nap, és mert 9-től 12.30-ig nem lehetnek a szobáikban, amíg a “személyzet” takarít.

“Nem az utcán hagyjuk őket a hidegben. Ki kell takarítanunk a szobákat, és ők közben a közös helyiségekben vannak, ahol bár is van, és olasz tanár is, aki olaszórát tart nekik”, mondja el irodájában öklével az íróasztalát csapkodva Fiorenzo Scarsini, annak a szövetkezetnek az igazgatója, aki az “integrációjukat” menedzseli.

A migránsok egy része még éhségsztrájkot is tart: “Csak úgy tesznek” zárja rövidre a témát Scarsini. “Titokban sült krumplit esznek. Az ügy inkább azért olyan aggasztó, mert mindennek a háttérében valami külső megrendezés áll. Úgy tűnik, hogy a lázadásokat íróasztalnál szervezik meg, Olaszországban sok tiltakozás egy napra esik. Nem tudom ki áll mögötte, de meg vagyok róla győződve, hogy tudatosan teszik.”

És Omár? Hogyan lázíthatja a társait olyan valaki, aki olyan fogadtatásban részesült, mint ő? “Hát éppen ez az, pontos útmutatásokat kapnak. Néhány hónappal ez előttig a vendégekkel kiváló volt a kapcsolatunk. Aztán hirtelen megváltoztatták a viselkedésük.” A migránsok még a prefektusnak is írtak levelet, hogy elpanaszolják a helyzetük. “Azt találták ki, hogy mi azt mondjuk nekik, hogy ne menjenek a járdára, amikor egy fehér ember megy el éppen arra. El tudják ezt képzelni? Valaki lázítja őket.”